Prológus

Amíg az ember gyerek, úgy érzi, a szeretet mindent megold. A szeretet volt, van, és mindig is lesz, körbevesz majd minket, mint egy puha takaró, beburkol és megvéd.

Aztán felnövünk, ki idejekorán, ki túlságosan későn, és rájövünk, hogy a szeretet csupán álca. Paraván, mely eltakarja a rosszat, ám az ettől még ugyanúgy ott van, növekszik és végül elhatalmasodik rajtunk. Ez történt velünk, a Clarke családdal is, tizenhat évvel ezelőtt.

Apánk masszív alkoholista volt, azonban ezzel egy tizenkét éves lány nemigen lehetett akkor tisztában. Csupán annyit láttam, hogy a gin mérhetetlen mértékben fogyott, és amikor kiürült egy üveg, ordítozott anyánkkal, ráadásul néha meg is verte. Az esemény rendszeres volt, hetente kétszer-háromszor biztosan megesett a dolog, de volt, hogy egy nap többször is. Az öcsém még óvodás sem volt, és feladatomnak éreztem vigyázni rá, így ilyenkor elbújtunk a mosogató alá, és addig ki sem mozdultunk onnan, amíg apánk össze nem esett a túlzott mennyiségű alkoholtól, és a bűnösök álmát nem horkolta.

Az utolsó este egészen más volt. Vihar dúlt, a szél tekergette a fák koronáját, a villámok vadul cikáztak a koromsötét égen, és a mennydörgés erősségéből ítélve az égi katasztrófa egyre csak közeledett felénk. A lépcsőforduló ablakában ültünk Aidennel, egy dohos, durva pokrócba bugyolálva, és az égiháborút figyeltük. Odalentről kiabálás hallatszott, tányérok törtek millió darabra a konyhakövön és eszelős kacagás örvénylett fel a cigaretta füstjével együtt. Megborzongtam a gondolatra, hogy anyánknak valami baja lehet, hiszen olyan kis törékeny nő volt, míg apánk egy kétajtós szekrény méreteivel vetekedett.

- Sisi? - gügyögte alig kétéves öcsém, és a hajamba csimpaszkodott.

- Shh, semmi gond bogárka, minden rendben lesz. - súgtam neki, mivel hangom remegése biztosan meggyőzte volna őt az ellenkezőjéről. Óvatosan feltápászkodtam a párkányról, és ölembe vettem a kicsit, majd felfelé indultam, hogy lefektessem aludni. Lentről dulakodás hangjai törtek fel, sírás és újabb kacaj, majd egy kisebb sikoly. Megdermedtem egy pillanatra, majd siettem be Aiden szobájába. A kis srác szobájának ablaka előtt egy szilfa hajladozott, ezzel ijesztő árnyakat vetve a szemközti falra, ám ezt ő már nem látta, mivel azonnal álomba szenderült. Jó szorosan betakargattam, és rácsuktam az ajtót, majd a lépcső szélére, a korláthoz ültem és hallgatóztam. Már pár perce nem villámlott, és odalent is csend honolt, ezért lábujjhegyre ereszkedve lopóztam tovább.

Hirtelen minden nappali fénybe borult, és egy hatalmas dörrenés rázta meg a házat, ami egyszerre eredt fentről és lentről is. Éreztem, ahogy elektromosság futott végig rajtam a korláton keresztül, és tudtam, a mi házunkba csapott a villám, azonban ez nem magyarázta a sikolyt, ami azonnal felhangzott - a nappaliból. Nem törődve az esetleges következményekkel, mint az őrült rohantam a hang irányába, hiszen az csak anyámtól eredhetett. Az ajtó előtt megtorpantam, és félve kandikáltam be a résen. Anyám egyenesen állt, épségben, ám tekintetét mereven a padlóra szegezte, szája elnyílt a rémülettől, kezével a homlokát szorította. Alattam megreccsent a parketta, és mikor felém kapta fejét, szemében fájdalom, harag és egy kis megkönnyebbülés tükröződött. Fentről gyereksírás hallatszott, és mintha mi sem történt volna, anyám elindult felé. Apámat nem láttam, de sejtettem, hogy megint sikerült annyira kiütnie magát, hogy a földön fetreng, öntudatlanul és szánalmasan, így hát a kanapé mögé léptem.

Azonban amit akkor láttam, azt sose fogom elfelejteni.

Lábai szét voltak vetve, mint az úton eltaposott békáknak, bal kezében, ami sokkal ügyetlenebb volt egy korábbi szívrohamnak köszönhetően, egy pisztolyt fogott, ujját még a ravaszon tartotta. Mikor azonban feljebb emeltem tekintetem, kis híján elájultam a sokktól, mert egy hatalmas vörös folt éktelenkedett a mellkasán. Kétségem sem volt afelől, hogy a szívét érte a lövés, azonban nem tudhattam, hogy önszántából, vagy kényszerítették.

Hátráltam pár lépést, hogy eltávolodjak apám holttestétől, azonban megbotlottam a szőnyeg gyűrődésében, és hanyatt estem.