Sziasztok!
Tudom, ez nem az a bejegyzés, ami ide való lenne, de az érettségik, a nyár és az egyetem mellett nem volt, és legnagyobb bánatomra nem is lesz sok időm írni. Remélem, elnyeri a tetszéseteket az iromány, pillanatnyi hév szülte, no meg néhány hét rágódás az érzelmeken.
xoxo,
Kat
Szóval, új munkahely.
Alapvetően semmi gondom nincs vele, rendesek a kollégák, tiszta a környezet,
no és természetesen bőséges fizetés. Álommelónak indult, rémálom lett belőle,
és hiába teszem fel magamnak a kérdést, hogy hol is csúszott el a dolog, nem
találom.
Idestova két és fél hónapja dolgozom a Langrade Manufactures Zrt-nek, és
bizony meg kell mondanom, nem volt olyan nap, hogy ne éreztem volna
bizonytalanul magam. Volt minden egyes munkaidőben valami furcsa rezgés, mintha
egy másik síkon interferálnánk valakivel, de nagyon sokáig nem jutott el ez a
tudatomig. Csak ültem az irodámban és tettem a dolgomat, mosolyogtam,
szocializálódtam, egyszóval igyekeztem bekerülni körforgásba, hogy én is
érdemes tagja legyek a rendszernek. Meg akartam felelni, esetleg megélni az
álmaimat, de mindeközben a földön is maradni.
Minő meglepetés, nem sikerült.
Már az első héten szárnyai alá vett egy nagy tekintélynek örvendő hölgy –
már amennyire hölgynek nevezhetek egy nálam csupán néhány évvel idősebb nőt,
akire a cég javarésze felnéz. Körbevezetett minden új kollégát a gyárban, beszélgetett,
bátorított, tanácsokat osztogatott és nyájaskodott, ám valamiért mindig
mellettem kötött ki. Eleinte fel sem tűnt, hiszen el voltam foglalva a
szorgalmas megfigyeléssel, ám miután napokkal később is minduntalan felbukkant
körülöttem, nem hagyhattam figyelmen kívül. Szóba elegyedtem vele, majd egyre
mélyült az ismeretségünk, mely egy idő után másoknak is szemet szúrt, és
úton-útfélen sutyorgó csoportokba botlottunk. „Badarság, ugyan mi alapja
lehetne bármiféle híresztelésnek?” – kérdeztem magamtól, de válasz híján csak
ejtettem a kérdést, és dolgoztam tovább.
Esténként hosszas meséléseket folytattam kedvesemmel, akit munkája az
ország másik végéhez kötött, ám mivel távszerelmünk az elmúlt egy év alatt
megingathatatlannak bizonyult, így nem láttam értelmét beavatni a munkahelyi
pletykákba. Bájos mosolya minden este nyugalmat hozott csendes kis lakásomba,
és reggelente újult erővel kezdhettem neki az aznapi robotnak. „Az élet nem
lehet egyhangú, különben megöl.” – vallottam, és igyekeztem is minden
pillanatát hasznossá és érdekessé tenni, valamint megtölteni a számomra fontos
emberekkel.
Amivel nem számoltam azonban, az az volt, hogy a sorrend kezdett
felborulni, és nem láttam az okát.
Ebédszüneteimet varázslatos módon mindig azzal a bizonyos hölggyel
töltöttem, akiről mélyebb ismeretség után kiderült, hogy elvált, gyermektelen,
és szenvedélyesen szeret enni. Jókat mosolyogtam a történetein, vettem a
poénjait és – meg kell mondanom – adtam is alá a lovat. Valamilyen
megmagyarázhatatlan módon vonzott a személye, pedig nem állíthatom, hogy az
idősebb, vadászó nők lennének az ideáljaim. Nem, kétségtelen tény, hogy ez
nincs így, éppen ezért is lepett meg… nem, inkább tepert le a felismerés, hogy
bizony elkezdtem vonzódni hozzá. Nem túl régen történt meg a felismerés, de
azóta egy nyugodt percem nem volt, és lassan kezdem elveszíteni a józan
eszemet.
Kettészakadtam.
Egyik felem ki akar lépni a cégből, otthagyni a munkát, a fizetést, a
jövőbeli megbecsülést, mert nem bírja elviselni a terhet, hogy meghasonlott
önmagával. A jobbik felem – vagy talán a maradi, a konformista – ordít, hogy
meneküljek, hogy hagyjam ott ezt a világot, de ha azt még nem is, csak őt, a
némbert, aki elcsábított, és aki miatt egy remekül működő kapcsolatot is kész
lettem volna a porba tiporni. Ez a felem tart ébren éjjelenként, húz komor
vonalakat homlokomra, és tesz érzékennyé minden egyes érintésre.
Másik felem azonban ugrál örömében, hogy megkapta a várva várt
változatosságot, a színt, ami újra életet lehel majd monoton módon működő
fogaskerekeimbe. Táncot jár, felkapná a nőt, ölelné és csókolná, míg hajnal nem
lesz, hogy dús keblén térhessen nyugovóra, mikor a Nap sugarai a horizont alól
felsejlenek. Élvezné a pillanatot, hajszolná a gyönyört, és utólag simítaná el
a problémákat, amiket saját maga generált, ha ugyan el kellene egyáltalán
simítania. Mert persze az is meglehet, hogy maguktól elsimulnának, minden
visszatérne a rendes kerékvágásba, és egy idő után a kollégák is leszállnának a
témáról, ahogy bizonyíték hiányában a vádakat is szokás ejteni. Nem kellene
megrázni az egész Földet, ha egy kisebb rengéssel is elérhetnénk a megfelelő
eredményünket, csupán átadni magunkat a lendületnek, sodródni az árral, és
biztonságosan partot érni.
Nem ez lenne az élet célja?
Csak lenni, lenni, lenni, és nem
gondolni, utazni, utazni, utazni, jobb, mint landolni.
Nem tudom, most igazából melyik felem áll nyerésre, de az biztos, hogy
győzködik egymást. Érvek és ellenérvek száguldoznak tudatom homályos határán,
és nem tudom megcsípni őket. Csak egy dolog biztos:
Do. Or do not. There is
no try.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése