Indifferent? I think not.

Sziasztok!

Tudom, ez nem az a bejegyzés, ami ide való lenne, de az érettségik, a nyár és az egyetem mellett nem volt, és legnagyobb bánatomra nem is lesz sok időm írni. Remélem, elnyeri a tetszéseteket az iromány, pillanatnyi hév szülte, no meg néhány hét rágódás az érzelmeken.
 
xoxo,
Kat

Szóval, új munkahely.

Alapvetően semmi gondom nincs vele, rendesek a kollégák, tiszta a környezet, no és természetesen bőséges fizetés. Álommelónak indult, rémálom lett belőle, és hiába teszem fel magamnak a kérdést, hogy hol is csúszott el a dolog, nem találom.

Idestova két és fél hónapja dolgozom a Langrade Manufactures Zrt-nek, és bizony meg kell mondanom, nem volt olyan nap, hogy ne éreztem volna bizonytalanul magam. Volt minden egyes munkaidőben valami furcsa rezgés, mintha egy másik síkon interferálnánk valakivel, de nagyon sokáig nem jutott el ez a tudatomig. Csak ültem az irodámban és tettem a dolgomat, mosolyogtam, szocializálódtam, egyszóval igyekeztem bekerülni körforgásba, hogy én is érdemes tagja legyek a rendszernek. Meg akartam felelni, esetleg megélni az álmaimat, de mindeközben a földön is maradni.

Minő meglepetés, nem sikerült.

Már az első héten szárnyai alá vett egy nagy tekintélynek örvendő hölgy – már amennyire hölgynek nevezhetek egy nálam csupán néhány évvel idősebb nőt, akire a cég javarésze felnéz. Körbevezetett minden új kollégát a gyárban, beszélgetett, bátorított, tanácsokat osztogatott és nyájaskodott, ám valamiért mindig mellettem kötött ki. Eleinte fel sem tűnt, hiszen el voltam foglalva a szorgalmas megfigyeléssel, ám miután napokkal később is minduntalan felbukkant körülöttem, nem hagyhattam figyelmen kívül. Szóba elegyedtem vele, majd egyre mélyült az ismeretségünk, mely egy idő után másoknak is szemet szúrt, és úton-útfélen sutyorgó csoportokba botlottunk. „Badarság, ugyan mi alapja lehetne bármiféle híresztelésnek?” – kérdeztem magamtól, de válasz híján csak ejtettem a kérdést, és dolgoztam tovább.

Esténként hosszas meséléseket folytattam kedvesemmel, akit munkája az ország másik végéhez kötött, ám mivel távszerelmünk az elmúlt egy év alatt megingathatatlannak bizonyult, így nem láttam értelmét beavatni a munkahelyi pletykákba. Bájos mosolya minden este nyugalmat hozott csendes kis lakásomba, és reggelente újult erővel kezdhettem neki az aznapi robotnak. „Az élet nem lehet egyhangú, különben megöl.” – vallottam, és igyekeztem is minden pillanatát hasznossá és érdekessé tenni, valamint megtölteni a számomra fontos emberekkel.

Amivel nem számoltam azonban, az az volt, hogy a sorrend kezdett felborulni, és nem láttam az okát.

Ebédszüneteimet varázslatos módon mindig azzal a bizonyos hölggyel töltöttem, akiről mélyebb ismeretség után kiderült, hogy elvált, gyermektelen, és szenvedélyesen szeret enni. Jókat mosolyogtam a történetein, vettem a poénjait és – meg kell mondanom – adtam is alá a lovat. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon vonzott a személye, pedig nem állíthatom, hogy az idősebb, vadászó nők lennének az ideáljaim. Nem, kétségtelen tény, hogy ez nincs így, éppen ezért is lepett meg… nem, inkább tepert le a felismerés, hogy bizony elkezdtem vonzódni hozzá. Nem túl régen történt meg a felismerés, de azóta egy nyugodt percem nem volt, és lassan kezdem elveszíteni a józan eszemet.

Kettészakadtam.

Egyik felem ki akar lépni a cégből, otthagyni a munkát, a fizetést, a jövőbeli megbecsülést, mert nem bírja elviselni a terhet, hogy meghasonlott önmagával. A jobbik felem – vagy talán a maradi, a konformista – ordít, hogy meneküljek, hogy hagyjam ott ezt a világot, de ha azt még nem is, csak őt, a némbert, aki elcsábított, és aki miatt egy remekül működő kapcsolatot is kész lettem volna a porba tiporni. Ez a felem tart ébren éjjelenként, húz komor vonalakat homlokomra, és tesz érzékennyé minden egyes érintésre.

Másik felem azonban ugrál örömében, hogy megkapta a várva várt változatosságot, a színt, ami újra életet lehel majd monoton módon működő fogaskerekeimbe. Táncot jár, felkapná a nőt, ölelné és csókolná, míg hajnal nem lesz, hogy dús keblén térhessen nyugovóra, mikor a Nap sugarai a horizont alól felsejlenek. Élvezné a pillanatot, hajszolná a gyönyört, és utólag simítaná el a problémákat, amiket saját maga generált, ha ugyan el kellene egyáltalán simítania. Mert persze az is meglehet, hogy maguktól elsimulnának, minden visszatérne a rendes kerékvágásba, és egy idő után a kollégák is leszállnának a témáról, ahogy bizonyíték hiányában a vádakat is szokás ejteni. Nem kellene megrázni az egész Földet, ha egy kisebb rengéssel is elérhetnénk a megfelelő eredményünket, csupán átadni magunkat a lendületnek, sodródni az árral, és biztonságosan partot érni.

Nem ez lenne az élet célja?

Csak lenni, lenni, lenni, és nem gondolni, utazni, utazni, utazni, jobb, mint landolni.

Nem tudom, most igazából melyik felem áll nyerésre, de az biztos, hogy győzködik egymást. Érvek és ellenérvek száguldoznak tudatom homályos határán, és nem tudom megcsípni őket. Csak egy dolog biztos:

Do. Or do not. There is no try.

#happiness

Sziasztok!

Tudom, hogy nem ezt a bejegyzést várjátok tőlem, hanem az első fejezetet, ám meg kell osztanom Veletek a boldogságomat! Hónapokkal ezelőtt jelentkeztem MissMe novellapályázatára, és ott a második helyezést értem el. Ma kaptam meg a hozzá tartozó kritikát, de szeretném, ha Ti is véleményt nyilvánítanátok!

A novellát és a kritikát ITT tekinthetitek meg!

Ui.: a fejezet természetesen készül, de tudjátok, a jó munkához idő kell - a rosszhoz meg még több. ;)

xoxo,

Kat

Prológus

Amíg az ember gyerek, úgy érzi, a szeretet mindent megold. A szeretet volt, van, és mindig is lesz, körbevesz majd minket, mint egy puha takaró, beburkol és megvéd.

Aztán felnövünk, ki idejekorán, ki túlságosan későn, és rájövünk, hogy a szeretet csupán álca. Paraván, mely eltakarja a rosszat, ám az ettől még ugyanúgy ott van, növekszik és végül elhatalmasodik rajtunk. Ez történt velünk, a Clarke családdal is, tizenhat évvel ezelőtt.

Apánk masszív alkoholista volt, azonban ezzel egy tizenkét éves lány nemigen lehetett akkor tisztában. Csupán annyit láttam, hogy a gin mérhetetlen mértékben fogyott, és amikor kiürült egy üveg, ordítozott anyánkkal, ráadásul néha meg is verte. Az esemény rendszeres volt, hetente kétszer-háromszor biztosan megesett a dolog, de volt, hogy egy nap többször is. Az öcsém még óvodás sem volt, és feladatomnak éreztem vigyázni rá, így ilyenkor elbújtunk a mosogató alá, és addig ki sem mozdultunk onnan, amíg apánk össze nem esett a túlzott mennyiségű alkoholtól, és a bűnösök álmát nem horkolta.

Az utolsó este egészen más volt. Vihar dúlt, a szél tekergette a fák koronáját, a villámok vadul cikáztak a koromsötét égen, és a mennydörgés erősségéből ítélve az égi katasztrófa egyre csak közeledett felénk. A lépcsőforduló ablakában ültünk Aidennel, egy dohos, durva pokrócba bugyolálva, és az égiháborút figyeltük. Odalentről kiabálás hallatszott, tányérok törtek millió darabra a konyhakövön és eszelős kacagás örvénylett fel a cigaretta füstjével együtt. Megborzongtam a gondolatra, hogy anyánknak valami baja lehet, hiszen olyan kis törékeny nő volt, míg apánk egy kétajtós szekrény méreteivel vetekedett.

- Sisi? - gügyögte alig kétéves öcsém, és a hajamba csimpaszkodott.

- Shh, semmi gond bogárka, minden rendben lesz. - súgtam neki, mivel hangom remegése biztosan meggyőzte volna őt az ellenkezőjéről. Óvatosan feltápászkodtam a párkányról, és ölembe vettem a kicsit, majd felfelé indultam, hogy lefektessem aludni. Lentről dulakodás hangjai törtek fel, sírás és újabb kacaj, majd egy kisebb sikoly. Megdermedtem egy pillanatra, majd siettem be Aiden szobájába. A kis srác szobájának ablaka előtt egy szilfa hajladozott, ezzel ijesztő árnyakat vetve a szemközti falra, ám ezt ő már nem látta, mivel azonnal álomba szenderült. Jó szorosan betakargattam, és rácsuktam az ajtót, majd a lépcső szélére, a korláthoz ültem és hallgatóztam. Már pár perce nem villámlott, és odalent is csend honolt, ezért lábujjhegyre ereszkedve lopóztam tovább.

Hirtelen minden nappali fénybe borult, és egy hatalmas dörrenés rázta meg a házat, ami egyszerre eredt fentről és lentről is. Éreztem, ahogy elektromosság futott végig rajtam a korláton keresztül, és tudtam, a mi házunkba csapott a villám, azonban ez nem magyarázta a sikolyt, ami azonnal felhangzott - a nappaliból. Nem törődve az esetleges következményekkel, mint az őrült rohantam a hang irányába, hiszen az csak anyámtól eredhetett. Az ajtó előtt megtorpantam, és félve kandikáltam be a résen. Anyám egyenesen állt, épségben, ám tekintetét mereven a padlóra szegezte, szája elnyílt a rémülettől, kezével a homlokát szorította. Alattam megreccsent a parketta, és mikor felém kapta fejét, szemében fájdalom, harag és egy kis megkönnyebbülés tükröződött. Fentről gyereksírás hallatszott, és mintha mi sem történt volna, anyám elindult felé. Apámat nem láttam, de sejtettem, hogy megint sikerült annyira kiütnie magát, hogy a földön fetreng, öntudatlanul és szánalmasan, így hát a kanapé mögé léptem.

Azonban amit akkor láttam, azt sose fogom elfelejteni.

Lábai szét voltak vetve, mint az úton eltaposott békáknak, bal kezében, ami sokkal ügyetlenebb volt egy korábbi szívrohamnak köszönhetően, egy pisztolyt fogott, ujját még a ravaszon tartotta. Mikor azonban feljebb emeltem tekintetem, kis híján elájultam a sokktól, mert egy hatalmas vörös folt éktelenkedett a mellkasán. Kétségem sem volt afelől, hogy a szívét érte a lövés, azonban nem tudhattam, hogy önszántából, vagy kényszerítették.

Hátráltam pár lépést, hogy eltávolodjak apám holttestétől, azonban megbotlottam a szőnyeg gyűrődésében, és hanyatt estem.